újabb évünk

újabb évünk kezdődött Mókus. nem mintha jelentene bármit is, azóta egy pillanat sem számít, nem hogy egy perc, egy nap, vagy év. nincs már olyan hogy számolnék bármit is. hogy születésnap, hogy ünnepnap, hogy hány nap telt el, oly mindegy. mert akkor megállt minden, aminek kellett, ami csak tudott. hogy itt vagyok még, magam sem értem. de nélküled nem menne. na persze a redőnyszerelés nem is megy, nevethetsz is rajtam emiatt eleget, de felsülök ebben. 
élünk. két lábamat mozgatom, két kezemmel írok, és van két szemem, azokkal olykor-olykor sírok. sírok, tehát vagyok. ha nem sírok, akkor is. nem tudom melyik rosszabb. vagy melyik könnyebb. sírni jó, felszabadul az orromból legalábbis ami benne van, biztosan. a sírás egyfajta beszélgetés, persze akkor is csak én beszélek, rebegem el, hogy mennyire mennyire nehéz nehéz nehéz nekem. hogy van két lábam, amik nem futnak a tieid mellett, hogy van két lábad, amik nem lépnek az enyéim mellett, hogy van két kezem. és nem fonhatom át a tested, hogy van két karod, amikkel nem szoríthatsz úgy magadhoz. van két szemem...van két szemed. és egymást nézzük, nézzük, csak nézzük, és becsukjuk. mert mosolygunk. mosolygunk... mosolygunk, tehát vagyunk.
mert szeretünk. tehát vagyunk.